A karrierváltás sosem könnyű, tele van kihívásokkal és nehézségekkel, ráadásul sok a bizonytalanság abban, hogy valaki új vizekre evez. Te miért érezted elérkezettnek az időt, hogy válts?
Mindjárt ki is javítalak, mert azt a fajta karriert, amit szakmailag az életem csúcsának tartottam, én már korábban letudtam. Akkor egy biztosító társaságnak voltam a szervezési igazgatója, ami több, mint öt évet ölelt fel az életemből. Előtte reklámügynökségeknél dolgoztam, majd onnan kerültem a pénzügyi szektorba. Imádtam a munkámat, a munkatársaimat, imádtam a koromat, hogy annyi idősen ültem egy vezetői székben, imádtam, hogy annyi a fizetésem, amennyi és hogy az aláírásomnak akkora súlya van; mint ahogy azt is, hogy egy nagyvállalat gépezetébe tartoztam. Az egy nagyon klassz időszak volt az életemben és minden szinten kiteljesedettnek éreztem magam.
Ma már mégsem ezen a területen dolgozol, ami nekem mégis csak egyfajta váltást jelent.
Itt lettem aztán ikerterhes harmincöt évesen és jött egy nagy transzformálódás az életemben. Azt szoktam mondani, hogy nagyon magasról estem vissza a négy fal közé, amit az elején észre se vettem. Annyira sok volt a három gyerekre fordított figyelmem és energiám, hogy mindenki szerepelt már az életemben, csak én nem. Pont arról szólt a következő öt év, hogy asszisztáltam a saját életemben. Akkor az anyaság volt a fontos, meg az, hogy gyerekeim vannak, családom. Ez lett az új karrierem, bár bevallom, hogy hiányzott egy szeletnyi az életemből. Mire kicsit fellélegezhettem már negyven éves lettem. Vissza akartam térni a munkaerőpiacra, de azt vettem észre, hogy nem hogy nem én vagyok a munkáltatók álma, de már a munkaerőtérképen se vagyok fent. És ennek egy csomó összetevője volt: a korom, az, hogy kiestem a körforgásból 5-6 évre, az, hogy nagyon magas beosztásba, nagyon magas fizetéssel akartam volna visszatérni abba a szegmensbe. De a cégek inkább felvettek egy újoncot alacsonyabb fizetéssel és kevesebb munkatapasztalattal, minthogy engem a már meglévő igényekkel. Akkor vágott fejbe negyven évesen a felismerés, hogy „nincs rám szükség”.
Nem könnyű szembenézni azzal a helyzettel, hogy az ember kvázi válságba kerül és folyamatos elutasításokba ütközik. Milyen kérdéseken keresztül, milyen szemléletmóddal kezdted vizsgálni magadat?
Semmilyen kérdés nem volt, a kétségbeesés volt. Elkap egy örvény: bárhová mész, bárhová adod be az önéletrajzodat, azzal szembesülsz, hogy „nem, nem, nem, nem”. Egy furcsa kettős állapot volt ez: egymással szembe került a ’még csak negyven vagyok’, és a ’basszus, már negyven vagyok’. A két véglet között balanszíroztam. Persze az élet ügyesen lökdösött át ezen a szakaszon, projekt megbízásokat kaptam, de ezek főleg véletlen megtalálások voltak egy egészen más területen, kezdetben főleg baráti megkeresések kapcsán. Mivel mindig is szerettem lakberendezéssel, dekorációval foglalkozni és ezt tudták rólam, így azok, akik építkezésbe vagy felújításba kezdtek, szívesen fordultak hozzám. Nekem ez akkor inkább figyelemelterelés volt, semmint tudatos döntés.
Én azért egy nagyon magabiztos nőnek ismerlek, aki nem igazán riad meg a visszautasítástól…
Az is voltam. Azt gondoltam, hogy nincs lehetetlen. Éreztem magamban, hogy a magabiztosságom kőkemény alapokon áll, hogy az eszem olyan penge, hogy nincs, aki megfogjon, mert tele van valós tartalommal. Egyszerűen azt éreztem, hogy ’gyere világ, hamm bekaplak’! És így is működött az a közel hat év. Elismertek, megbecsültek a főnökeim, imádtam az egészet! Úgy érzem, hogy minden szempontból a csúcsán járattam az életemet.
És mégis, egy ennyire magabiztos nőt is meg tud törni az élet, ha olyannal találja szembe magát, amire nem számított? Ha szembesülnie kell azzal, hogy már nem kell?
Pont ezért tört meg. Mert olyan akadállyal találtam szembe magam, amire nem voltam hatással. Tehát hiába topogtam oda miniszoknyában egy állásinterjúra, már voltak nálam 15 évvel fiatalabb tipegők. Másrészt semmilyen szinten nem voltam versenyképes: az első kérdés mindig az volt, hogy hány éves vagyok, aztán, hogy milyen végzettségem van, majd, hogy hány gyerekem van. És amikor bemondtam, hogy három, láttam a munkáltató arcán, hogy elkezd gondolkozni azon, hogy jön egy Rota-vírus, és ez a nő három hónapig nincs. Vagyis egyszerűen lekoptam a palettáról.
Át kellett konvertálnod az agyadat az anya szerepre?
Azt gondolom, hogy minden nőben megvan ez, ettől függetlenül nem hiszem, hogy minden nőnek kell gyereket szülnie. Az anyaság egyrészt ösztön, másrészt meg kell tanulni. Bármennyire is tudatos döntés volt mindegyik gyerekvállalásom, azért ez egy komoly tanulási folyamat is. Meg kell tanulni anyává válni.
Félreértés ne essék, ez nem önfeláldozást jelent, vagy mártírkodást. De azt vallom, hogy a gyerekeim jönnek az én életembe, és nem én érkezem a gyerekébe. Nekem amellett, hogy anya vagyok, rettentő teljes az életem és vannak különböző szegmensei: vannak barátaim, van társaságom, van férjem. Én még csaja vagyok a pasimnak, anyja vagyok egyik és másik gyerekemnek, de testvére vagyok a nővéremnek, lánya a szüleimnek, felesége a férjemnek és így tovább. Ez egy hatalmas torta, amivel az életem teljessé válik. Vagyis velük csak kiteljesedik az életem, nem beszűkül. Tehát az életem tortájának egy szelete, hogy anya vagyok.
De nekem egy valami hiányzik ebből a kerek tortából….
És ennek az egyik része ugyanúgy a munka is, igen, jól látod.
Akkor mégis, ha ennyire helyet tud kapni minden, ami teljessé teszi ezt az egészet, mi az, ami hiányzott?
Az, hogy főszereplője legyek megint az életemnek. Ne csak asszisztáljam mindenki más életét, hanem én magam legyek valahol, Evelin, első szám első személyben. Én. Ami engem teljessé tesz. És ez a karrierem. Ami én vagyok, ami kihívásokkal teli, amiben benne van, hogy elbukom, ami tele van kérdésekkel és három ismeretlenes egyenlet, amiben az agyamnak száz százalékosan kell működnie és én működtetem.
Mi az a terület, amit választottál magadnak?
Hát a sors egy iszonyatosan nagy rendező. Mindig tudja, hogy mikor kell lerugdalni annak a bizonyos kútnak a legaljára, hogy onnan egy iszonyatos erővel ki tudj mászni és neki lódulj. Az életem egy adott pontján csomó mindenben zátonyra futott: emberi kapcsolatokban, munkában, anyagilag, és mindezt egy frissen diagnosztizált betegség is beárnyékolta. Egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy hátra kell fordulni és le kell zárni bizonyos dolgokat. Vettem egy óriási levegőt és azt mondtam magamnak: mikor, ha nem most?! Meg kell próbálni azt, ami világ életemben érdekelt, van hozzá tehetségem, affinitásom és képezni szeretném magamat azon a területen. Plusz a környezetem is egyre inkább megerősített benne. Egyre többen kérték a segítségemet az otthonuk kialakításánál. Nekem a lakberendezés mindig is egy dédelgetett álmom volt. Ezért szépen kezdett megérni bennem a döntés, hogy mi lenne, ha ezzel foglalkoznék?! Úgy döntöttem, hogy hivatalos formába öntöm és elkezdtem lakberendezéssel foglalkozni.
Mit szeretsz a legjobban a lakberendezésben?
Tudod ez is egy nagyon csodás tanulási folyamat. Eleinte azt gondoltam a lakberendezésről, hogy azért fog nekem örömet okozni, mert az elkészült enteriőr szép lesz, én pedig büszkén megveregetem a vállamat, hogy milyen jól sikerült. De miután én fejben már pontosan tudom, hogy mi lesz a végeredmény, rájöttem, hogy az öröm nem ez maga. Az igazán óriási élmény ebben az egészben az, amit a másiktól kapok. A lakberendezés legkevesebb része szól a lakás berendezéséről. Sokkal inkább kapcsolatokról, személyiségekről, döntésekről, önállóságról, lelki utazásokról, egy újnak a létrehozásáról. Olyan kapuk nyíltak meg az önismeretemben magam felé, olyan letisztult nézőpontok, gondolatok és kapcsolatok, amik azelőtt soha! És még csak a legelején járok, ez az egész pedig rendkívül felemelő, inspiráló.
Sok nő van, akik tapossák a malmot nap, mint nap, és bár bennük van a vágy, hogy változtassanak, mégsem teszik meg. Hogy ha nekik kéne most azzal a tudással, ami birtokodban van, megfogni a kezüket és kivezetni őket a kétségekből, akkor mit tanácsolnál?
Azért lenne nagyképűség tőlem, ha erre a kérdésre válaszolnék, mert a lakberendezés területén még messze nem építettem karriert. Én most ráléptem arra az útra, hogy végre amellett tettem le a voksomat, amit világ életemben szerettem csinálni. Félve és nagyon szerényen azért annyit tudok mondani, hogy minden a saját döntéseinken múlik. Ahhoz, hogy egy személyiség elég érett legyen ahhoz, hogy döntéseket tudjon hozni, nagyon sok pofonon kell keresztül menni, és a pofonjaidat nem tudja más megkapni helyetted. Ha viszont kellő számút kaptál már, akkor egy idő után lesz elég bátorságod, akaratod, erőd, kitartásod ahhoz, hogy azt mondd, állj! Ez az első döntés. Ha a sokszeletes tortából valami hiányzik, ha az arányok eltolódnak, akkor ott tudni kell szembenézni a saját hibáinkkal, tanulni kell belőlük, meg kell tudni bocsájtani magunknak, szabad sírni és sajnálni magunkat, de amikor ott állsz anyaszült meztelenül a teljes valódban, akkor úgyis kell lépni egyet. Megmásítani a múltat nem lehet, de jobbá válni általa igen.
Nagy út, de nem lehetetlen! Egy következő anyagunkban Evelin lakberendezési tippeket fog adni, itt a blogon! Addig nézzétek meg korábbi anyagainkat, kövessétek Instagram oldalunkat (@corvinplaza) és ha kérdésetek van, írjatok nekünk!
Anita
ZAKÓ – MOHITO 15 995.-
NADRÁG – MOHITO 9995.-
ATLÉTA – SAJÁT
TÁSKA – MOHITO 5995.-
CSÍKOS ING- MOHITO 6995.-
CIPŐ – CCC 6490.-