Közel egy éve változott meg az életünk. Újdonságot nem mondok azzal, hogy a korlátozott lét, a bezártság hatással van nem csak a mentális, a pszichés, de a fizikai állapotunkra egyaránt. Meggyőződésem, hogy akár csak az egyikben történő változás, hozza magával a többit is. Nyilván a legkönnyebb (lenne) a fizikai aktivitást megtartani, vagy visszahozni az életünkbe, de az is biztos, hogy ez sem egyszerű, mert legtöbbünk ebben a helyzetben motiválatlanná válik. Az edzőtermek bezárása, a csoportos órák megszüntetése, új kihívások elé állították azokat, akiknek mégiscsak szükségük van valamiféle testmozgásra. Tény, hogy azoknak egyszerűbb dolga van, akik időben felismerték, hogy a sorozatok bambulása és a vele egyidejű eszegetés, sütögetés, csipegetés olyan mennyiségű plusz kilót hoz, hogy azokat, ha egyszer ennek vége lesz, nagyon nehéz lesz leadni.
Nos, én eldöntöttem, hogy otthon is fogok heti 2-3 alkalommal tornázni, nyújtani. Hozzá kell tennem, hogy nekem ez egyáltalán nem volt egyszerű, mert az a fajta ember vagyok, aki szívesen sportol, de kell a tudat, hogy várnak rám, le van beszélve az időpont egy edzővel, és felügyelik, hogy nem kummantom-e el az edzést.
Emellett, ha esik ha fúj, akkor is elkezdek futni szabad levegőn. Ennek az az egyszerű oka volt, hogy végigböngésztem az összes fellelhető cardio gép kölcsönzőt, és a legtöbb helyen az összes gép ki van adva. Na lám, mégis sportol a magyar!
És itt van ugye Lizu is, hiszen egy kisbaba mellett soha nem lehet tudni, éppen engedélyezi e, hogy a mami lefelé néző kutyapózból terelgesse: “Lizukám nem szabad a konnektorba nyúlkálni.” 🙂 Na de bíztam benne, és magamban is … és nekiláttam.
Első körben felmértem a terepet, mekkora helyem van, a lakásban lévő bútorok közül mi az amit bevethetek edző eszközként, illetve, milyen egyéb sportszereket kell beszereznem a hatékonyság növelésére. Mi, Nők, elképesztően találékonyan tudunk lenni, ha valamit szeretnénk, nem igaz? Egy szó mint száz, a már meglévő kézi súlyok mellé vettem, bokára, csuklóra tépőzárazható súlyzókat, és gumiszalagokat is.
Eldöntöttem az időpontokat is. Kedd, csütörtök 11-től (a délelőtti alvásidőben), amikor is nem mosogatni, pakolni, tanulni fogok, hanem tornázok. Pont. Futásra a szerda kora reggelt, és hétvégét jelöltem ki , amikor majd apuci megeteti a kisdedet. Mi tagadás büszke voltam magamra az elsőnél. -1 fokban a Duna-parton, ködben futni, nem feltétlen az, amire egész életemben vágytam, de a döntés, az döntés, és ehhez tartani kell magam.
Ennek már három hete, és lekopogom, csinálom, lelkes vagyok. Időközben olyan kreatív lettem, hogy Lizut is bevettem a buliba. Előfordul, hogy a súlyzók helyett, guggolásoknál őt emlegettem, illetve a hasazásnál is segítségemre van. Még az is előfordulhat ebben a tempóban, hogy nyárra visszanyerem a szülés előtti formám. 😉
Anita is elég inspirálóan hatott rám, elég csak a Insta sztorijaira egy pillantást vetni, bőszen rója a köröket egy hozzá közeli parkban. Azt mondja, ő csodálatosan le tudja vezeti a felgyülemlő feszültséget a futás által, szóval a közhely számomra értelmet nyert: nincs lehetetlen, csak tehetetlen.
Nem mondom, hogy a sport mindenre megoldás, és azt sem, hogy azóta elkerül a hullámokban rám törő “elegem van, kérem vissza az régi életem” kicsit depis érzés, de azt igenis állítom, hogy a fizikai terhelés tényleg segít, hogy pszichésen jobban érezzük magunkat, és ha már ilyen lelkileg is megterhelő időszakot élünk, a siránkozás, hízás, várakozás helyett tegyünk magunkért.
Azt, pedig, hogy emellett lelkileg hogyan trenírozzuk magunkat, egy következő posztban fogjuk megtárgyalni.
Hajrá csajok, erősek vagyunk!
Patri