A retró korszak szinte mindenkinek mást jelent. A digitalizáció világában majdnem minden annak számít, ami a Big Data “ősrobbanás” előtti időkből való. Gyakorlatilag megoszlik az álláspont arról, hogy inkább a ‘30-’50-es évekig, vagy inkább a ‘60-’90-es évekig terjedő időszak írja-e le jobban a retró korszakot. Bár, ha alaposan belegondolok, mindent, ami a múltból, főleg a szocializmusból és annak környékéről származik, szinte kivétel nélkül retrózza mindenki. Még azt a zseniális korszakot is, amikor a 2000-es években visszanyúltunk a ‘90-esekbe. Vagyis ez a retró retrójának retrója.
Néhány napig volt egy kis technikai leállás a blogon, ami miatt eltűntünk a éterben, de mivel tudtuk, hogy a probléma megoldódik és nem lesz tartós, így türelmesen vártunk a sorunkra. Közben persze a háttérben zajlott a munka, új anyagok is készültek, én meg azon gondolkoztam, hogy ehhez a sorozathoz milyen tartalmat gyártsunk. Elég lesz-e önmagában a retrót felidézni és valamilyen magvas gondolattal feltölteni, hogy “ejjj, azok a régi szép idők, amikor még minden más volt”, esetleg újat érdemes hozzá alkotni? Közben pedig olyan szépen összefonódott ez a kettő. Be lehet mutatni a divaton át, a társadalmi csoportok szerveződésén keresztül (értsd social életmód), a zenén, az autókon, de akár az ételeken át is. Minden csak viszonyítás kérdése. Mégis, attól, hogy nem voltunk online, sokkal több online témával találkoztam offline. A nosztalgikus érzés egyet jelent azzal, hogy a “más” az jobb is volt?
Vagyis, arra utalok, hogy miközben azon gondolkoztam, milyen témát érdemes feldolgozni, mi az, ami sok mindenkit foglalkoztat, kérdéseket vet fel, különböző válaszokat adunk rá, kiderült számomra, hogy mennyi mindent az online világ függvényében határozunk meg.
Az egyik legszembetűnőbb a SAJÁT ÚTKERESÉSünk. Posztolunk éjjel-nappal, like-ok alapján határozzuk meg magunkat (és másokat is), ezt a témát boncolgatjuk, miközben azt fejtegetjük a legújabb kép alatt, mennyire elegünk van ebből az egészből, aztán görcsösen várjuk az egyre növekvő kedvelések számát és elégedetten nyugtázzuk, hogy most végre valami egyedit, valami hangosat tettünk, mert sok embert ért el, sokan szívecskéztek be minket, tehát jók vagyunk. Paradox, nem?
Aztán ott van az online jelenlét megannyi kártékony hatása. Sokan foglalkoznak a tökéletes test- és énkép kialakításával, hashtaggelt kampányok indulnak a feminizmus jegyében. #metoo, #freethenipples, #bodyissue és sorolhatnánk. A digitalizáció a digitalizáció ellen tiltakozik, már túl sok mindenki életét keseríti meg az agyonretusált képek világa, nők (és talán férfiak, bár ők nem annyira hangosak) milliói élnek téves képpel magukról és a világról, akik egyhuzamban másokhoz viszonyítják magukat és érzik egyre rosszabbul és kényelmetlenebbül magukat saját testükben. Persze jönnek szép számmal a vezéregyéniségek vezér témákkal, akik kiállnak és hangosan felszólalnak valami ellen, aztán ők is annak az áldozatává válnak, amit annyira elleneztek. Mert nem tudsz hangos lenni egy olyan világban, ahol az óriási zaj ne nyomná el a hangodat, csak ha te is valami extrémet, szélsőségeset, megbotránkoztatót viszel véghez annak érdekében, hogy észre vegyenek. De akkor meg már nem vagy más, csak egy azok közül, akik azzal akarják felhívni mások figyelmét a mondanivalóra, hogy félmeztelenül sétálnak végig New York utcáin. Ki fog az üzenetre koncentrálni és ki arra, hogy mellbimbók vonultak fényes nappal – nem kevés szexuális tartalommal túlfűtve.
De új jelenségként megjelent a travel blogging, a világ számos, eddig rejtve maradt helyének felfedezése, ahol káprázatos képek készülnek, felébresztve a vágyat másokban, hogy ők is el akarjanak oda jutni. A legjobb példa erre Bali. Ez a gyönyörű indonéz sziget egészen mostanáig elérhetetlen célpontnak tűnt, mondjuk innen, Magyarországról nézve. Mióta januárban volt szerencsém ott járni, az elmúlt négy hónap leforgása alatt annyi irányból láttam visszatérni hozzám a csodás sziget képeit csak a közvetlen és közvetett környezetemből, hogy magam is meglepődtem. Mindenki a csodás trópusokra akar eljutni, élvezni a horizonton lebukó gyönyörű naplementét, a csodás kulturális örökséget, az Istenek szigetét, a vallást, a nyugalmat, az érintetlen környezetet….ami már nem is annyira érintetlen, sokkal inkább Insta-kompatibilis, hiszen a helyiek felismerték a benne rejlő lehetőségeket, a turizmus növekszik, egyre több az árus, jobb a megélhetés. Közben a partokat kezdik elárasztani a műanyag flakonok, az utcákat eldobált cigi csikkek, zacskók és szemét borítja. Az aktivisták és valóban elszántak már most kongatják a vészharangot, a helyiek néha már nem kérnek a turisták jelenlétéből és vannak olyan helyek, ahol külön megkérik az odalátogatót, legyen kedves nem képet készíteni a helyszínen, vagy ha igen, és feltölti a netre, akkor még véletlenül se jelölje meg a térképen, hagyj maradjon még egy kicsit védett és tiszta.
Szóval, miközben azon gondolkoztam, hogy a retró kontra Big Data anyagban hogyan dolgozzam fel a témát, szinte magától született meg és sorra érkeztek velem szembe az információk. Van ennek persze jó oldala is, hiszen sok ügyért ki tudunk állni, képesek vagyunk rá, hogy közösséget alkossunk, hogy segítsünk egymásnak és támogatást leljünk. De, ha őszintén megkérdezem, kinek mit jelent a retró, akkor nem pont úgy kezdődne az a mondat, hogy “ejj, amikor még minden más volt…?”.
És vajon jobb is…?
Anita