Hát így állunk. Patri után szeptember elején én is anya lettem. Volt időközben egy tévés interjúm, ahol Peller Anna nagyon cukin úgy fogalmazott: „most, hogy gyereket nevelsz”, amire én viccesen azonnal reagáltam: „egyelőre nem nevelem, csak életben tartom”. Persze ezt mindannyian értettük és jót derültünk rajta. Messze még a nevelés kérdése, egyelőre azért küzdök, hogy őt – és magamat is – életben tartsam.
Szóval elkezdtem olvasni ennek az amerikai nőnek a franciáknál tapasztalt nevelési szokásairól írt könyvét. Hogy későn, vagy elég korán-e, azt majd a jövő eldönti, de egy biztos: az anyukák és kismamák között már-már szájról szájra terjed ez a tapasztalati úton íródott, szórakoztató, néhol tanulságos, néha pedig tanító (vagy mondjuk inkább úgy, informatív) jellegű könyv. Nem merem azt írni rá, hogy regény, mert nem egy konkrét történeti szálon fut végig…
Egy dolgot már a legelején megállapítottam: könyvből nem lehet gyereket nevelni. És életben tartani sem. Pamela Druckerman maga is bevallja, hogy az angolszász nevelési módszer egészen más, és irgalmatlan mértékig eltér a franciák által vallottaktól. Ahogy olvasom, az angolszász jóval közelebb áll a mi szokásainkhoz, mint a francia. És bárcsak előbb tudtam volna néhány francia fogást!
Az van, hogy nálunk még mindig nagyon tartja magát néhány ősrégi, kőbe vésett szokás, elvárás – a szó legszorosabb értelmében, gondoljunk csak a cumira -, hagyomány, hogy az ettől eltérő megoldásokat alkalmazó nő komoly boszorkányüldözésnek van kitéve. Abszolút nem értem, hogy miért, én például nem csinálnék gondot abból, hogy az egyik anyuka a játszóról csak tápszerrel eteti gyermekét, ha én kizárólag az anyatejes táplálásban hiszek. Úgy érzem mindenkinek szíve joga választani, hova tovább az élethelyzete is nagyban különbözhet az enyémtől, hogy képes legyen eldönteni, mi a legjobb neki és a babájának. De sokan még mindig nem így gondolkoznak.
Én is így kezdtem, azoknak az elvárásoknak próbáltam megfelelni, amiknek birtokában voltam. Hetekig nem adtam cumit a Kiscsaj szájába, mert ugye megvetik azokat a nőket, akik igen…aztán eljött az idő, amikor már muszáj volt. De közben el is gondolkoztam azon, hogy nem mellesleg mi bajom nekem a cumival? Semmi, csak mert azt mondják ne, így akkor az én válaszom is a nem. Vagy ilyen az is, hogy elrontjuk-e a gyereket azzal, ha sokat van kézben. Én erőszakosan neveltem rá magam az elmúlt napokban, hogy a gyerek igenis tanuljon meg egyedül lenni, nyugtassa meg magát, hogy nekem is legyen életem….de Lénám csak a karomban nyugszik meg, egyszerűen az van, hogy ha hagyom hosszan sírni, akkor tovább hergeli magát, még a hangja is elakad, vörösödik a kis feje és olyan keserves zokogásba vált, hogy megszakad a szívem. Könyörgöm! 5 hetes kis baba, pontosan ennyi ideje van ezen a világon, még fogalma sincs semmiről, mivel ronthatnám el?!?! Éppen a Nem harap a spenótban szól arról a fáma, hogy a franciák hogyan nevelik türelemre a gyereküket. Na, mondom kész, akkor én ezt elrontottam, ezt fogom gyakorolni. Ja, csak éppen arra lettem figyelmes, hogy azt nem tudom meg, épp mekkora gyerkőcöt akarnak türelemre nevelni…csak nem egy alig másfél hónapos kis bébit…?! És akkor most újra visszaálltam a saját gondolataimra, sőt jobbat mondok, most kezd igazán csak kiforrni a saját ösztönös gondolkodásom és próbálok elhagyni mindennemű elvárást.
Amúgy a könyv abban például segít, hogyan legyek lazább, vagy más perspektívát mutat az eddigiekhez képest és próbálom ezeket a saját tudásommal vegyíteni. Szórakoztató és könnyed stílusú, rengeteg témakört érint, és ha másért nem, hát jó azt ennyire őszintén és nyíltan hallani, hogy nincs tökéletes megoldás, nincs tökéletes anyuka, csak próbálkozások vannak és az igyekezet, hogy mindenki a tőle telhető legjobbat szeretné a gyermekének nyújtani. És ez itt a lényeg!
Jó babázást kezdő és haladó anyuciknak, és kellemes kikapcsolódást a kismamiknak!
Anita
LIBRI – 3.499,-