Vannak, akik kifejezetten szeretnek költözködni, hiszen egy lakhelyváltoztatás mindig az új élet reményét is adja. Az egyik barátnőm például sehol sincs tovább egy évnél, szereti mindig “belakni”, berendezni az új lakást. Mások igazi próbatételként élik meg, amikor eljön az idő, és össze kell pakolni az évek alatt felgyülemlett dolgokat, illetve le kell zárni egy fejezetet. Sokan vagyunk, sokfélék, ahogy a költőzés módját is sokféleképpen intézzük. Vannak, akik akkurátusan, hetekig csomagolgatnak és készítik magukat lelkileg is fel a váltásra, mások, mint ahogy mi is, az utolsó percig szeretnek a rendben élni, aztán 2 nap alatt, éjt nappallá téve rakják dobozokba az “életüket”.
Nálunk szokás, mondhatnám azt is, hogy már-már hagyomány, hogy minden költözésünk alkalmával, “pakolóbulit” szervezünk, amit úgy kell elképzelni, hogy jönnek a barátok és jó hangulatban, együtt rámolva és iszogatva veszünk búcsút a lakástól, ahol általában az utolsó éjszakát is együtt töltjük, vagyis mindenki ott dől el, ahol épp elfárad, mint egy kommunában. Másnap pedig együtt megyünk át az új kecóba, ahol folytatjuk a partit a közös kipakolással. Ez több okból is praktikus, egyrészt legalább úgy vagyunk együtt, mint “fiatalkorunkban”, másrészt ilyenkor nyilván sokat nosztalgiázunk és nevetünk, de az sem utolsó szempont, hogy villámgyorsan haladunk. Én szeretem azt, hogy a beköltözés estéjére már szinte minden a helyén van, még a képek is lógnak a falon, mintha csak mindig is ott éltünk volna. Tudom, sokan heteken át tervezik, mi, hogy legyen, míg megtalálják a adott bútornak a tökéletes helyet, szerencsére ebben viszonylag gyorsan döntök.
Idén az életünk úgy alakult, hogy 7 hónap alatt másodszor költöztünk. Egy éve, amikor Lizu megszületett – és még a hegyen éltünk – úgy láttam jónak, hogy a szociális életünk érdekében, költözzünk vissza Újlipótvárosba, ami köztudottan bababarát környék, telis-tele kismamákkal, családokkal, ilyen-olyan manóprogramokkal, szép parkokkal, és megszámlálhatatlanul sok játszótérrel. Heteken keresztül érveltem a költözés mellet, mondván, sehova sem kell kocsiba ülni, szuper az infrastruktúra, bevásárlási lehetőségek, piac, gyógyszerzár, posta, és kávézók tömkelege , minden 5 perces sétatávolságon belül. Aztán persze ember tervez, COVID végez, a szociális életem a járványnak köszönhetően pont olyan volt, mintha külföldre költöztünk volna. A babakocsihoz a lift túl kicsinek bizonyult, és még jó pár előre nem látható nehézség merült fel, amikor is újra ott tartottunk, hogy esténként kiadó házakat böngésztünk a neten. Biztosak voltunk benne, hogy szeretnénk egy kis kertet és kocsibeállót, illetve az is szempont volt még, hogy közel maradjunk a városhoz. Nem telt bele sok idő és ránk mosolygott a szerencse, megtaláltuk A házat, amire mindketten azt mondtuk, itt szívesen élnénk…
Aztán mire feleszméltünk már mentünk is a pakolós dobozokért és ment a kör SMS is a meghívókkal. 🙂
Ezt a posztot, már úgy írom, hogy itt ülök a nyugalom szigetén, hallgatom a madarak csiripelését és elégedetten nézegetem a kis kertet, ami Lizának valóságos oázis.
Mindezt nem egészen 4 nap alatt abszolváltuk, vállveregetés jár… Már most azt tervezgtem, hogy jövő héten bemegyek a Corvin plazába és a JYSK-ben beszerzem a kerti bútort és a kiegészítőket, hogy minden tökéletesen otthonos legyen a jövő hét végére, amikor is házavató bulit tartunk.
Patri
