Amíg az ember csak várja, hogy megszülessen a kisbabája, csak hallgatja tapasztaltabb ismerőseitől, hogy mennyi mindenre kell felkészülnie addigra, míg megérkezik a baba…hallgatja, csak hallgatja, a feje már zsong a sok információtól, de igazából úgysem tudja elképzelni mi is vár rá a gyakorlatban.
Nekem volt is időm rákészülni, hiszen az utolsó 10 hetet kórházban töltöttem prévia placenta totalis miatt. Ez azt jelenti, hogy a méhlepény teljesen lefedi a méhszájat, gyakoriak a vérzések, és fokozott esélye van a koraszülésnek, illetve olyan vészhelyzetnek, ami azonnali orvosi beavatkozást igényelhet. Ez nem függ össze a korommal, bár ugye sosem csináltam titkot belőle, hogy 40 felett lettem állapotos. Attól most tekintsünk el, hogy mindez a korona vírus “tetőzése” alatt történt, ami ugye együtt járt a látogatási tilalommal, tehát mondhatni egyedül csináltam végig… ez persze megérne egy külön posztot is, de most nem erről szól a cikk. Sokkal inkább arról, hogy mit is hoz gyakorlatban az, amire nem lehet felkészülni…
Kezdjük azzal, hogy amikor hazaértünk a kórházból, ennyi távol töltött idő után, még én is kicsit idegennek éreztem magam otthon, nemhogy egy kis új jövevénnyel, akinek ráadásul érthető okokból mégcsak nem is én rendeztem be a szobáját, nem én vettem meg a szükséges dolgokat, cumisüveget, ruhácskákat, pelenkát stb, hanem az apukája… néztem őt, és hazudnék ha azt mondanám, rögtön tudatosult bennem, hogy én most már anya vagyok.
Nem tagadom, féltem az első éjszakától, ahogy minden első babás anyuka, aminek az lett a következménye, hogy áthurcoltuk a kiságyat a mi szobánkba, a rácson át fogtam egész éjszaka a kis kezét, és 5 percenként ellenőriztem, lélegzik-e…Mert persze tényleg csak zárójelben jegyzem meg, nekem nagy volt a szám előtte, hogy Lizuka első perctől külön szobában fog aludni…nos, majdnem sikerült is betartani, mert a másodiktól így is lett.. és ez azóta is működik.
Azt kell mondjam, nagy szerencsémre és meglepetésemre, az első hónapban a kislányom egy angyal bébi volt, amiről mindenki csak álmodik, nem hisztizett, evett, aludt, nem volt hasfájás, és ha még néha sirdogált is, azt is nagyon finoman, lágyan tette…Dicsekedtem is vele mindenkinek. 🙂
Nézegettem egész nap, szoktam a tudatot, hogy Ő most már marad velünk, és közben próbáltam felfedezni a kis kialakulatlan vonásain kire is hasonlít.
Olvastam persze könyveket is arról, hogyan célszerű beállítani a napirendet, de azt hiszem babája válogatja, nekem mindenre van időm mellette, sőt most már 10 hetes, de még így is van. Írok, sorozatot nézek, már sportolni is elkezdtem, közben persze etetés, peluscsere és sok séta. Mi egészen korán elindultunk vele a Balatonra, fogadom a barátokat, igyekszem úgy csinálni, hogy Ő vegye fel a mi ritmusunkat. Közben persze napról napra fokozatosan válok anyává, és bár sokszor jut eszembe milyen volt az életem előtte, de már nem cserélném el semmivel. Még úgy se, hogy nem egyszer fordul elő, hogy az éjszakai etetésbe én alszom bele, és öntöm szegény nyakába a tápot…szerintem érzi a tapasztalatlanságomat, mert annyira cuki, hogy mindent tűr, és gondolom jobb híján bízik benne, hogy majd belejövök… Igaza van, mert magamat is meglepem néha, milyen rutinra tettem szert az elmúlt pár hétben, kezdem felismerni, melyik milyen sírdogálás, és bár gondolatolvasó nem lettem, de kitalálom már, hogy mit is szeretne éppen.
Az igazi flash pedig az első tudatos mosoly…na azt nem lehet szavakba önteni! Tudom, sokan mondják, hogy az első időkben nincs más feladat, mint életben tartani a babát, de én már simán megbeszélem vele a napi dolgokat, táncolok vele és mesélek neki arról, milyen szép az élet, és mennyi mindent fogunk neki megmutatni a világból.
A legesleglényegesebb dolog azonban az önismereti út..sokan egész életükbe anyának készülnek, határozott elképzelésük van a hogyanról. Na, én nem közéjük tartozom. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán nekem való-e egy gyerek, akarok-e egyáltalán anya lenni, nem vagyok-e túl önző, ahhoz, hogy alárendeljem az életem az anyaságnak. Negyven felett jött meg az érzés, hogy nem szeretném kihagyni az életemből a dolgot, de nem görcsöltem rá. Talán megértem a feladatra, mert jött Ő, és én visszavonhatatlanul anya lettem, megjött a felelősségérzet, és a gondoskodni vágyás, és az a bizonyos határtalan szeretetérzés is.
Hát így vagyunk mi, a 10. héten, most itt ülök a kertben és írok, ő mellettem édesdeden alszik a ringatóban, és kerek az élet. Hálás vagyok a sorsnak, szeretem az életem, és izgalommal figyelem naponta a változásokat, a fejlődést, ahogy rajta, úgy magamon is. És persze most már én is osztom a jótanácsokat (!) például Anitának, akinek még van két hónapja engem hallgatni, amíg megérkezik az Ő kislánya is…
Patri
