Újra február 14-e, újra a szerelmesek napja, minden újra piros giccsbe öltözik, én pedig még mindig egyedülálló vagyok!
Ám ez a kettő számomra egyáltalán nem üti ki egymást, bár most biztos sokakat elborzasztottam…úristen, egy szingli, aki nem gyűlöli zsigerből az összes nyálasan csöpögő romantikus zenét, az egymást faló párokat és nincs herótja ettől az #amerikanizálódópuccparádétólpedigénmindennapszeretemakedvesemet?
Képzeljétek, ez így van! Sőt, igazából úgy vágynék rá, hogy valakit én is meglephessek! Teleszórnám piros szívecskékkel a lakást, amit persze előtte gondos alapossággal magam vágtam ki kartonpapírból. Feldíszíteném a hálót, és tuti, hogy kiválasztanám a legszexibb fehérneműmet, mire jön a’zuram. Izgalmasnak találom a készülődést, a meglepetés erejét és azt, hogy kiléphetek a mindennapok sodrásából. De akkor miért van az mégis, hogy sokan ódzkodnak a Valentin-naptól?
A leghangosabb ellenlábasok többnyire azt az egyszerű érvet szokták felhozni, hogy „ez is csak egy amerikai szokás, én minden nap szeretem a páromat, nem értem minek ez a felhajtás?”. Tuti, hogy mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki ekképpen áll a dologhoz. Van az a megérzésem, hogy az egész pusztán arról szól: hiába hangosan ellenzi, sokkal inkább valami belső feszültséget kompenzál ezzel. Mégis mi baj lehet azzal, ha van egy nap, amikor a szerelmet ünnepeljük? Amikor tényleg erről szól minden, amikor lehetőség van békülni, összebújni, lánykérést szervezni. Amikor egyszerűen csak hagyjuk, hogy hasson a flow, jól érezzük magunkat, ráülünk a rózsaszín felhőcskére és elringatózunk rajta?
Kíváncsi lennék én azokra a mindennapokra?! Tényleg minden nap megállsz a benzinkúton és viszel haza egy szelet Szamos csokit, csak mert RÁ gondoltál? Tényleg kipattansz a virágárusnál meglepni a kedvesedet, mert eszedbe jutott az illata/mosolya/ölelése/létezése? Tényleg minden nap elmondod neki, mennyire szereted és örülsz, hogy van neked?! És tényleg nem csak most kezdtetek járni, hanem amúgy évek óta együtt vagytok, nem ugyanolyanok a mindennapok és nem szippant be a teljesítménykényszer, meg a főnök hülyesége? Fogadjunk, hogy amúgy a lelked mélyén most azért tudod, mire gondolok!
Én csak azt mondom, olyan jó örülni a másiknak, hangulatba keveredni egy piros szívecskés lufi láttán, összekuckózni este és úgy igazán arra figyelni, hogy ott van mellettünk a másik. Nincs azzal baj, hogy megünnepeljük a szerelmet, ettől te még minden nap megünnepelheted a társadat, a kettő nincs kizárva egyáltalán! Sokan a Valentin-napot a kapitalista világszemlélet vívmányának tartják, amikor a mértéktelen pénzszórás számít a szerelem egyetlen kifejező eszközének…de amúgy miért is?! Egy csokor virág, egy finom bonbon, egy pohár bor meghitt elfogyasztása nem számít kapitalista túlköltekezésnek, egyszerűen csak egy kedves gesztus és kész! És vajon, még ha az egyik fél utálja is zsigerből ezt a napot, a másik nem szeretheti és várhatja izgatottan? Akkor inkább maradjon parlagon, csak mert én duzzogok, mint egy kisgyerek?
A Psychologytoday.com írója szerint a cinizmus és nihill mögött egy sokkal mélyebb negatív érzelem húzódik meg, melynek eredője a vélhetően boldogtalan mindennapok. Annak, aki zsigerből gyűlölködik és fennen hirdeti utálatát, valószínűleg nem kielégítő a párkapcsolata, nincs sikerélménye az udvarlásban, rossz tapasztalatai vannak korábbi kapcsolataiban és általában véve a szerelemmel.
Próbálj meg egyszerűen csak örülni mások boldogságának és kész! Ennyire egyszerű! Ha pedig ünnepelni vágysz, giccsbe burkolózni, vagy egy apró meglepetéssel készülni, akkor tedd meg! Ne fogd vissza magad!
Bár mostanában úgy vettem észre, a pink az új piros, azért találni a boltok polcain néhány apróságot, csecsebecsét, ami úgy bír komoly értékkel, hogy alig kerül valamibe: hiszen a szerelem nem pénzben mérhető, de a gesztussal valakit nagyon boldoggá tehetsz!
